Rábukkanás a mélyen lappangó igazságra

Nem fogok itt köntőr falazni, előzményeket mesélgetni, belecsapok a közepébe: utálom az embereket! Jó, tudom, hogy én is ember vagyok és az ember társas lény, de ha egyszerűen túl sok ember van, akiket nem is ismerek, de mégis elhordanak mindennek. Azt hiszik hogy nem hallom miket mondanak a hátam mögött, pedig mindenről tudok. Oké ez most egy kicsit paranoiásan hangzott, ez tény, de mégis... gondolkozzunk el azon, hogy mégis, mi emberek lennénk a nagy urak  Mi, emberek? A többségben annyi emberség nincs - legalább is ebben az országban - hogy ha valaki elejti a pénztárcáját és mi azt észre vesszük, akkor azt hiánytalanul visszaadjuk! Vagy h ha egy öregember, vagy egy hajléktalan, vagy akárki aki elesik, hogy azt felsegítsük. Persze mint mindenhol, nálam is érvényes a tisztelet a kivételnek szabály, de most komolyan.. mindenki nézzen magába, és mondja el magáról, hogy ő igen is a kivételhez tartozik. Gondolja át nagyon jól, hogy tett-e bármit ami a társadalom számára, vagy egy idegen számára pozitív volt. Na ügye. Még magamtól is hányingert kapok. Most biztos egy csomóan azzal jönnek, hogy de hát nem kapunk cserébe semmit, akkor meg minek segítsünk? Azért, mert a jó cselekedetnek ez a lényege, hogy teljesen önzetlen és kedves. Ebben az országban ne várja el senki se egy idegentől, hogy adni fog neki egy köszönömnél, és egy mosolynál többet. Szóval az emberiség többsége önzőkkel van tele, és akik tényleg csak jót akarnak azokba is belerúgnak, de akik tényleg szívükből cselekszenek jót, azok akár ezer millió rúgás után is jók maradnak

Azért gondolkodjatok el ezen.